Ahogy felértem a hegytetőre, rögtön észrevettem azt a fehér, heverészésre alkalmas sziklát. Mire felértem a tokaji szőlőhegyre, kitikkadtam a májusi kánikulától, és jóleső fáradsággal dőltem el a természet alkotta heverőmön. Élveztem a napsütést, a csendet, és szépen lassan zuhantam egyre mélyebbre az álom és gondolat közötti lebegésbe, mikor valami elindult felfelé a karomon. Kinyitottam a szememet, hogy egy gyors mozdulattal lesöpörjem a betolakodót, és már előre fintorogtam, hogy hozzá kell érnem valami csúszó-mászóhoz.

Pók vagy bogár lehet, - gondoltam, s már indult is a kezem, hogy véget vessek ennek a méltatlan helyzetnek, hogy egyesek csak úgy fogják magukat, és sok lábukkal megtapossanak. Ám ahogy söpörtem volna le, a kezem félúton megállt. Egy lepke.  Egy színes, vidám és barátságos kis lepke csiszatolta rajtam talpacskáit. Jött-ment, majd megállt, én meg nézegettem. A bőrömön már hirtelen kis lábainak simogatóan csiklandó érintését éreztem, pedig ezelőtt egy perccel egy bosszantó rovart zavaró mászkálásának éltem meg ugyanezt.

Mindig megdöbbenek, hogy mennyire rajtam múlik, mit rézek, milyen hatással lehet rám a külvilág. Micsoda különbség, ha azt hiszem, hogy egy döcögő, pöttyös bodobács mászik rajtam, vagy ha azt, hogy egy színpompás pillangó!

Ahogy így szép lepkémet nézegetve elmélkedtem érzékelésem és értelmezéseim viszonyán, hirtelen megláttam. Ott volt. Ott volt ebben a gyönyörű, színpompás teremtményben egyértelműen a hernyó.  Ha innen nézem, lepke, ha fentről nézem hernyó. Persze semmi megdöbbentő nincs benne, mert persze, hogy ott van, csak eddig nem arra figyeltem.

Aztán eszembe jutott, hogy tulajdonképpen az egész erről szól. Hogy mennyire másképp lát mindent az, aki a hernyóban is már a készülő pillangót látja, és mennyire másképp, aki még a gyönyörű pillangóban is megleli a hernyó csúnyaságát. Ráadásul az egész nemcsak a tudatunkban, a fejünkben játszódik le, hanem az egész testünkben is. Mikor felriadtam, s azt képzeltem, hogy egy bogár sétaútjává lettem, hirtelen gyorsabban vettem a levegőt, izgatott voltam, és tenni akartam ellene valamit. Pedig amúgy semmi bajom a bogarakkal, pókokkal és egyéb sok lábon mászkálókkal. Amint megpillantottam a lepkét, a tudatom új üzenetet küldött a testemnek, és már újra nyugodtan lélegeztem, békés és kiegyensúlyozott lettem. Pedig a körülöttem (és rajtam) lévő valóság ugyanaz volt. Csak az én értelmezésem változott.

Azóta figyelem magam. Az eltelt egy hétben minden alkalommal, ha valamire hirtelen, „csípőből”, vagy egy régi bevált séma szerint reagálok, megnézem a dolgot úgyis, mintha pillangó lenne. S ha nem is változik át hirtelen pillangóvá, de én minden esetre jobban érzem magam.

Persze olyan is akad, aki nem szereti a pillangókat. De ők majd kitalálnak valami mást magunknak.